Jakab István üzenetek 2.

Ébredj! Te vagy önmagad sorsának teremtője!

Mit érezhetett Óz, a nagy varázsló, amikor véletlenül ledöntötték a paravánt, és ott állt a nagy tölcsérrel a kezében a kis ember és képtelen volt már a félelmetes óriás szerepében tetszelegni? A mágusoknak mindig az volt a céljuk, hogy te érezd magad elesettnek és kicsinek, és biztosan tudd, hogy téged csak a mestereid vezethetnek a megszabaduláshoz. Az igazi mester egy egyszerű tanítónak tartja magát, és azt tanítja, amit megtapasztalt. Mostani világunkban sokan érzik úgy, hogy nagyon összekuszálódtak a dolgok. Ez valóban így van. Egy sejt osztódásakor fel kell borulnia a rendnek és egy rövid időre a látszólagos káosz veszi át az irányítást, majd hamarosan egy láthatatlan rendező elv újból kisimítja a ráncokat, kisüt a nap és megtapasztaljuk az újjászületés mámorát. Mágusok, papok, politikusok kis aktatáskákkal rohangálnak majd, lecsukott szemmel, nehogy véletlenül felismerjük őket. Felkapaszkodnak a zsúfolt busz hátsó peronjára, és csak azon fogsz morfondírozni, hogyan is tudtad egyetlen egy szavát is elhinni. Te vagy, aki a bádog ember szívébe lüktető meleg vörös szívet tudsz teremteni. Te vagy, aki Pinocchiónak, a kis fabábunak életet tudsz adni, te vagy önmagad sorsának teremtője, és te vagy, aki képes átalakítani a világot. Ébredj drága pillangó! Repüljünk együtt az új világ felé!

Jakab István

Kiben bízhatok?

A tudomány azt szolgálja, aki megfizeti. Kutathatná az örök fiatalság titkát, vagy a rák ellenszerét, de ha arra kap megbízást, akkor tömegpusztító fegyvereket fejleszt, Ebola vírust, népirtó oltásokat és génmódosított életet. Hogy bízhatnál meg a politikusaidban, akik sohasem a választóik érdekében szólalnak fel, hanem az őket delegáló hatalom érdekében? Ők a nagy altatók: „ti csak aludjatok, mi tesszük a dolgunkat értetek.”

Ki a fene engedi meg a vezetőinknek, hogy arról papoljanak, hogy egyre jobban élünk, miközben éhes gyermekek százezrei mennek reggel az iskolákba?

Naivitás lenne elképzelni azt, hogy egy nap maguktól megváltoznak ezek a dolgok és a tudósok az emberiség fejlődéséért, egészségéért, boldogabb életéért végeznék kutatásaikat. A politikusok nem egymás ellen, hanem értünk és a földanyáért összefogva cselekednének. Az egyházak a szerető Isten arcát mutatnák meg nekünk. A fegyvergyárak robotkapákat és udvarias madárijesztőket gyártanának. A földművelő kisközösségek az ősi tudás alapján vetnének és aratnának a piramisokban és a görög amforákban talált, még ma is életképes vetőmagokból.

Egészséges, lelkes és boldog emberiség élne a földön, szeretetben és békében.

Ki a fene mondja meg nekünk, hogy féljünk nap, mint nap, hogy a hírekben csak halál, harag, gyűlölet legyen? Ki a fene engedi meg a politikusoknak, hogy a tőlünk kapott hatalommal felruházva minket üldözzenek, rommá adóztassanak és „törvényeikkel” nyomorítsanak?

Ki a fene engedi meg, hogy bennünket „védőoltásokkal” és megszületendő gyermekeinket mérgező vakcinákkal tizedeljenek? Ki a fene kényszeríti a világra, hogy ahelyett, hogy boldog legyen, az állandó félelmet, boldogtalanságot és betegségeket válassza?

Nem unjátok még? Én már nagyon! De akkor kiben bízhatunk?

Van egy rossz hírem drága fotelforradalmár, csak önmagadban bízhatsz, a belső megérzéseidben. Ez volt a jó hír. A rossz hír az, hogy fel kell kelned a fotelből és még azt is be kell vállalnod, hogy Te leszel az első, akit fenékbe rúgnak, amikor felszólal a jogaiért. Esetleg Te kapod az első marha nagy pofont és esetleg otthagyhatod a fogad. Tudjátok, már nem várhatunk arra, hogy: „ha még egyszer azt üzenik, mindnyájunknak el kell menni”. MOST KELL MENNI!

Jakab István

A lélek otthona a testünkben élő víz

Annyit már felfogtunk, hogy a víz a változás és az érzelmek hordozója. De még csak kevesen értjük az élő víz fogalmának mélyebb jelentését. Amikor a lélek az életbe költözik, elkészíti lakóhelyét. Ez az anyagot körülvevő, kifeszített hidrát burok. Egy csepp vízben felhalmozódik létezésünk, tudásunk minden információja. A testünket felépítő, egymásra épülő (hierarchikus kooperáció) azt jelenti, hogy más gondolati rezgésekhez tartozó testrészek, szervek sejtjeit alkotó vízkészletek a rájuk jellemző gondolatrezgéseket tárolják. Abban a pillanatban, amikor képesek vagyunk gondolatainkat kitisztítani, lecserélni, a testünket felépítő vízstruktúrák információtartalma is megváltozik. Az elengedés szó azt jelenti, hogy a már stabilan, hosszú évtizedek óta berögződött és átöröklött gondolatmintákat nem lehet egy pillanat alatt megváltoztatni, ugyanakkor a változás azonnali, erre testünk úgy reagál, hogy lecseréli, elengedi a nem kívánt gondolatrezgések tárolására szolgált vízkészleteket. Ezeket a jelenlegi állapotod információját tükröző vízstruktúrák veszik át. Ezért van az, hogy megnyugváskor, a félelem elengedését követően, nagyobb mennyiségű vizelet távozik belőlünk. Amikor egy napon megértjük a víz szerepét az életben, amikor megtanulunk folyamatosan a szeretet terében tartózkodni, azt is elérhetjük, hogy nem kell nap mint nap pótolni a vízkészleteinket. A fentiekben leírt gondolatok talán segítenek megérteni azt a jelenséget, amikor is megvilágosult mesterek hónapokon keresztül képesek vízbevitel nélkül létezni.

Jakab István

Mikor beszélgetünk végre, csak Te, meg Én?

Betanult, begyakorolt szerepeinkkel felvértezve ülünk egymással szemben, mint két selyemruhás, vagy mint két páncélos, és ezek a szép ruhák, a páncélok beszélgetnek egymással. A teljes ruha- és fegyvertárunkat más néven úgy hívják: egó.

Ha jobban megfigyeljük a dolgokat, rá kell jönnünk arra, hogy ennek a fajta várfalnak, az egónak, amit a lelkünk köré építettünk, igazából nem sok köze van ahhoz, akik valójában vagyunk. Ráadásul ezek a kosztümökbe öltöztetett és álarcok mögé bújtatott szerepek, amiket mi éltetünk, folyamatosan a vérünket szívják, hamis játszmákba kényszerítenek, fogva tartanak, teljesen kiszipolyoznak és téves illúziókba kergetnek bennünket. Emiatt az egész életünk egy hatalmas nagy hazugságra épül.

Mikor beszélgetünk végre, csak Te és én? Ki vagy Te, és ki vagyok én, a hozott és tanult mintáink nélkül? Mikor tudjuk teljesen levetkőzni a félelmeinket, az előítéleteinket, az ítéleteinket, az illúzióinkat egymással kapcsolatosan? Mikor látjuk meg egymás igazi arcát?

Lélek üzeni léleknek: „- Ne vedd túl komolyan”. Mindig halljuk ezt a kifejezést, de nem mindig alkalmazzuk, mert mindig minden szituációt véresen komolyan veszünk. Ha netalántán mégis, komolytalanul szemléljük a dolgokat, és emiatt könnyedén, lazán, éljük meg az életünket, a gondjainkat, akkor meg azt mondják ránk, hogy nem vagyunk normálisak. Aki meg tudja látni az élet tragikumában a komikumát is, aki mer ezzel játszadozni, hülyéskedni, azt az embert egyenesen betegnek tekinti a mai társadalom.

Ismeritek azt a mondást, hogy „A hülye ember mindig okoskodik, az okos ember pedig mindig hülyéskedik”? Ha már felismered, hogy az életedben az egód sztorizik veled és rajtad keresztül másokkal, és ha már megengeded magadnak minden szituációban, hogy kinevesd azt a történetet, ami valójában nem is a Te sztorid, hanem két, vagy több egónak a színjátéka, akkor vagy igazán önmagad, akkor nyílik meg a benned a lélek. Amíg azonban ezt nem tudod, addig mindig úgy fogod érezni, hogy támadva vagy, mert nemcsak a saját egód szerepei idegenek a számodra, hanem mindenki másé is, akik részt vesznek életed nagy játszmáiban. Ha ezt megérted, rájössz, hogy a világban minden a természet rendje szerint van, hogy minden így van jól, még akkor is, ha éppen mint rágcsáló, a macska szájában vagy.

Van-e isteni ego? Ki csinálta az Istent magának? Az ember. Melyik részünk csinálta? Ezt is az egónk teremtette. Ha létezik Isten, akkor bizony létezik isteni egó is. Amikor megérted, hogy az Isten nem a jóságos, de nem is a büntető, nem az öreg szakállas, nem Jézus apukája, hanem a Te teremtő részed, amellyel egyek vagytok a teremtésben, egyek vagytok a szeretetben, egyek vagytok az Önvalóban, ahol már nem az egód szól, hanem egy magasabb, vagy mélyebb – teljesen mindegy, milyen irányba indulsz el – megélésed van a világgal kapcsolatosan. Isten tagadása és meg nem értése miatt nagyon messze jár a gondolkodásunk a valóságtól, és Istent egyelőre csak az egó szintjén tudjuk megfogalmazni. Isten számára folyamatosan olyan cselekedeteket, tetteket nyilvánítunk, amikről azt gondoljuk, hogy mi magunk nem vagyunk arra képesek, hogy azok felettünk álló erők.

Isten sosem nyilvánul meg az arcával, de ott van minden fűben, fában, megnyilvánult mosolyban, akár a villanyoszlopban, egy szál gyufában, egy gyertyában, és neki nincs szüksége egóra, nincs szüksége nevekre, mert ő pontosan azaz „egótlan”, aki egy velünk a tudatban, az érzésben, a létezésben.

Ha valaha egyházat fogunk alapítani – olyat, ami még nem volt -, akkor az az „Én Istenem Egyháza” lesz, mert „Istenem, bennem van az országod, Mert egyek vagyunk a szeretetben.

Jakab István

A gondolatvírus terjedése

Egy-egy gondolatvírus ideig-óráig lefoglalja az elmét, megpróbálja átprogramozni.

Minden pillanatban szinte végtelen számú információ jut el az agyunkba. Ennek csak töredékét észleljük és dolgozzuk fel, az összes többi részlet a háttértárakban fejti ki hatását. A tudatalattinkban az elménk számára felfoghatatlan mennyiségű elraktározott élmény lenyomata halmozódott fel, amelyek minden pillanatban aktivizálódnak, annak függvényében, hogy érzékszerveinken keresztül milyen emlékkép aktivizálódik, kapcsol be.

A vírusok úgy fejtik ki hatásukat, hogy beépülnek egy sejt élő terébe és anélkül, hogy ezt a külvilág észlelné, folyamatosan fejlődnek, saját arcukra formálva a gazdatestet. A test nem tud ellene védekezni, mivel az immunrendszer nem látja a “béranya” hasában, hogy mi fejlődik, csak amikor megszületik, derül ki a környezete számára, hogy mi a vírus igazi arca, üzenete a test számára.

A gondolatvírusok hasonlóképpen működnek. Egy-egy gondolatszilánk bejutva a tudatalattiba anélkül alakítja át az elménket, hogy erről sokáig tudomást szereznénk. Egy szép napon, egy újabb impulzus hatására megváltozik a véleményünk egy, vagy több dologról, és már képtelenek leszünk a korábbi beidegződéseink szerint vélekedni. Ezt a tulajdonságunkat évezredek óta felhasználják a vallási háborúk kirobbantói, a nemzetek közötti gyűlölet és a félelem fenntartói. Gondoljunk csak a tudatalattiba beágyazott reklámüzenetekre, amivel gyökeresen megváltoztatták a fogyasztói szokásainkat. Ha ilyen egyszerű a gondolatvírus alkalmazása, akkor miért ne használhatnánk ezt pozitív változások kiteljesítésére.

Természetesen a másképp gondolkodás vírusát is csak az tudja elkapni, befogadni, aki eleve már másképp látja a kialakult környezetet és érzékeli a változás szükségszerűségét. Hogy a gondolatvírus hány évig lappang az elménkben és mikor alakul át cselekedetekké, az attól is függ, hogy a kollektív tudatban mennyire fejlődött ki a paradigmaváltás igénye, mert hogy a gondolatvírus nemcsak az egyéni tudatot alakítja át, hanem már benne van abban a közös mezőben, ahonnan ezt bárki lehívhatja, amikor már van elég affinitása a változásra.

Jakab István

A békét nem adják ingyen!

Világunkban a béke csak belülről fakadhat. A félelem generálja a háborút. A félelemben élő ember képtelen tudatos cselekedetre, tudatos áldozatra. A félelemben élő ember maga az áldozat. Folyamatosan a békéről papol, ugyanakkor szívében, lelkében háború dúl. A belső háborgás táplálja a háború rémét.

A belső béke hozza el a külső békét. Minden energia.

A rákos ember, amikor megtudja a rák hírét, félelmében összetöpörödik, és máris félelmetes dolgokat cselekszik. Elveszti tudatos énjét, képtelen az önálló döntésre, elfogadja a “segítő” kezet, ami a kemoterápia, a gyógyszer, a sugárkezelés.

Aki nem fél, az szembefordul a rákkal. Aki nem fél, az szembefordul a háború rémével. Minden energia, a háború és a betegség is a félelem torzszülöttje. Aki békében él sosem kívánja a háborút, ő köszöni szépen, jól van.

Kinek kell a háború? Akinek a szívében félelem honol, aki fél, hogy a rút módon megszerzett hatalmát elveszti. Aki fél, hogy egyszer elfogy a világnak az összes meghódítható szeglete és akkor elveszti létezése alapját.

A rák fél? Hogyne félne. Folyamatosan újabb területeket akar meghódítani a testben, így biztosítva mindenhatóságát. A félelemben tud a rák gondolkodni, döntéseket hozni? Nem tud, mert ha tudna, akkor azt is tudná, hogy amikor győz a test felett, akkor neki is pusztulnia kell.

Mindenki, aki a békéről papol, de szívében retteg, az a háború pestisét hordozza önmagában. Kemény szavak, kemény időben. Sokan írtok, hogy a békéről beszéljek. Én most írom, hogy a békéről beszélek. A béke az, ha felemeled a fejed és szembefordulsz a háborúval. A béke az, ha kiállsz önmagadért, tudatos döntéseket és cselekedeteket hozol. Minden nap a félelem rémét ontják ránk minden csatornából.

Ne félj! Nincs mitől félned! Amit veszthetsz, az a múlandó állapot, amihez olyan borzasztóan ragaszkodunk. De gondoljatok a rákra, ami félelmében minden teret el akar foglalni. Gondoljatok a békére, ami köszöni szépen jól van. Ha mindenki békét sugároz magából, akkor egyszerűen nem kell a félelem, a rettegés rémében élned!

Ha van az ismerőseid között harcos, kérdezd meg, mi dönti el egy harc kimenetelét.

Az erő, a gyorsaság valószínűleg nagyot nyom a latban, de minden küzdelem energetikai összecsapás. Amikor a jelenben tudsz maradni, és a megfigyelő állapotában vagy képes az összes energiádat összpontosítani, kitárod karjaidat, mint szárnyaidat és óriásit üvöltesz, még az oroszlán is elmenekül.

Jakab István

A lét igazi öröme

A lét igazi öröme a lelkesedéssel megélt gyönyörteli, önfeledt állapot. A test-lélek-szellem harmóniáját, mint elválaszthatatlan alapfogalmat már többé kevésbé elfogadtuk, és ennek az elvnek megfelelően kezdtük alakítani életünket.

Mi az a legnagyobb hajtóerő, a legbecsesebb kincs, ami egy kisgyerekben megtalálható? Az a boldog lelkesedés, ősbizalom, ami csillog a szemükben és megnyilvánul a tetteikben. A gyönyör szóval csínján kell bánni, mert ugyanúgy, ahogy a szeretet szavunkat, a gyönyör fogalmát is már sokszor lejárattuk, és teljesen más megvilágításban értelmeztük.

Nincsen valódi ragyogás lelkesedés és boldogság nélkül. Nem létezik gyönyör kényszerből, pénzért, önfeladásból.

A káprázat is sokszor magának vágyja a gyönyört, ugyanakkor a káprázat mulandó. A hiányállapot maga a fájdalom, az irigység, és a sértettség forrása. Ha csak ezt a pár gondolatot elfogadjuk, már akkor is megértjük, hogy a gyönyörnek nincs köze ahhoz az életérzéshez, amelyet hamis vágyainkból generáltunk önmagunknak.

Milyen gyönyörűséggel tud megenni egy kisgyerek egy tál piros epret. Neki nem kell azzal foglalkozni, hogy esetleg kiütései lesznek tőle, ezt meghagyjuk a szülők hitrendszerének. Milyen csodálkozó, boldog tekintettel tudnak az újdonságokra nézni, és ugyanezt az érzést tudják – még ha pillanatokra is – a szülőknek biztosítani? Mindent elfelejtünk, amikor gyermekünk csillogó tekintetébe beleolvadunk, és közösen éljük meg a lét örömét. Ezekben a pillanatokban megengedjük magunknak a forrásállapot élményét.

Gondolataimba nem szeretnék fonni semmiféle árnyékot, árnyoldalt ezzel a témával kapcsolatosan, csak azt a felfedezésemet szerettem volna megosztani, ami ennek a három szónak a kapcsán érzésként nyilvánult meg bennem.

Kicsit korábban beszéltünk az egyediségről, a másságunk megvalósításáról. Ehhez azt szeretném még hozzátenni, hogy ez sem megy a lelkesedés tüze nélkül. Az égi boldogság, amit annak árán tapasztalsz meg, hogy képes vagy megnyitni olyan csatornákat, amiről idáig azt hitted, hogy ismeretlenek, és elérhetetlenek a számodra. A lelkesedés hozza meg azt az igazi létörömöt, amikor egyesülni tudsz a teremtő forrással, és megérzed a végtelen szeretetet, ami árad ebből.

Lelkes gyönyörrel megélt boldogság, de hívhatod a forrásállapot élményének is.

Jakab István